A kötődő nevelés útvesztői

A kötődő nevelés útvesztői

Bár nem teljesen témába vágó, de mivel sokat dolgozom kisgyerekes családokkal és magam is gyermeket nevelek, úgy érzem megosztanám gondolataimat ...

A kötődő nevelés korunk egyik szelíd módszere, mely arra hivatott hogy a gyermekünk igényeire hangolva és arra válaszolva segítsünk neki eligazodni az életben. Nagyon jó lehetőség arra, hogy mi is túllépjünk önmagunkon és fejlődhessünk.

Mégis azt gondolom, hogy ez az az életfilozófia, melybe belebonyolódva könnyen a ló másik oldalán köthetünk ki, s a gyermekünk a fejünkre nőhet.

Miért? 

Itt érdemes kicsit az előzményekre visszatekinteni. Az előttünk levő generációk-anyáink, nagyanyáink korosztálya nagyrészt érzelmileg ridegebb környezetben nevelkedett, s szívta magába a  kor irányelveit. Az előttünk levő évtizedek poroszos struktúráltsága inkább a túlélést célozta meg, minstem hogy a gyermekre hangolva elfogadják az ő szuvereitását. A munka, a mindennapok fásult nyomása kevés esélyt adott mindennemű lelki fejlődésre. Itt lép képbe a mi generációnk....azok akik anno nem úgy és olyan szeretetre vágytak volna, mint ahogyan azt megkapták. Minőségi idő helyett anyagi javak(játékok), dícsérő szavak helyett folyamatos kontroll és elvárások...és akkor meg is érkeztünk a probléma gyökeréhez. 

Egyfelől nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen minden lehetőség adott tárgyi és információs szinten is ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, ösztönből  cselekedjünk, önálló utat törve a magunk elképzeléseinek arról, hogyan is neveljünk gyereket. Ez eddig nagyon jó, szinte forradalmi, csak sajnos van egy mélyen lappangó defektes programunk, a sérült gyermeki énünk, aminek hatására az összes, a gyermekkorunkban elszenvedett sérelmeinket kivetítjük a gyermekeinkre folyamatosan kárpótolva őket. 

Ezen programok- nevezzük szeretetsérülések következtében sokszor a gyermekünkkel szemben támasztott elvárások nincsenek összeegyeztetve a társadalmi beilleszkedés és későbbi szocializálódáshoz szükséges normákkal.

A szocializáció első alpvető pillérei szerintem, hogy 

• tiszteljük a felmenőinket- ebbe a csapkodás, rúgás, harapás, köpködés messziről sem fér bele. Amikor gyermekünk már ilyen eszközökkel jelez, ott már nagyon ég a ház a szorosabb határokért és egy jó adag határozottságért- nem könnyű, de ilyenkor a gyerek már azt sem tudja a világ melyik pólusán van, szüksége van egy irányt mutató felnőttre, s nem barátra, különben hasonló reakciók esetén majd egy nála nagyobbtól kapja meg ugyanazt,amit ő ad, s az biztos fájdalmasabb lesz, mint a mi következetes közbelépésünk.
• A felnőttekkel, társaival és úgy általánosan mindenkivel elfogadható módon beszéljen- ebbe a trágár szavak, anyám, apám osztása, egyéb jelzőkkel való ellátása nem fér bele. A fiainknak mi vagyunk az első nők az életében, így a mi feladatunk megtanítani nekik hogyan viselkedjenek és tiszteljenek egy nőt. Hogyan fog beszélni a majd az életébe kerülő nőkkel ha már akár óvodásként is az anyját ugráltatja, és mindennek elmondja?
• Köszönjön- igen tudom, sokaknak szorongatta anya, apa a kezét és "kényszerítette ki" ezzel a köszönést, nem túl kellemes nyomot hagyva. Lehet hogy ez akkor nem esett túl jól, de anyáink sem azért választották ezt a módszert, mert nekik annyira jó volt. Egyszerűen annyira nyomasztották őket a mindennapi terhek, hogy más eszközt nem is volt erejük keresni, egyszerűen kézenfekvő volt. Úgy gondolom, hogy egy bizonyos kor után elvárható, hogy a gyermekünk ily módon köszöntse azokat az embereket akik az élete részét képezik vagy azt a közöséget, ahol a mindennapjait tölti. Minden ismerkedés alapja a köszönés, ez az első kontakt és azzal, hogy én nem erőltetem rá a gyerekemre, mert nekem is milyen rosz volt az, de belülről közben hülyén érzem magam attól, hogy még a társait sem üdvözli, nem leszek hitelesebb a gyermekem szemében. Sőt érezni is fogja a belső vívódásomat, melyre még nagyobb lesz a lázadás, hiszen megérezte a belső bizonytalanságom.
• Szocializáció- az előbbi ponthoz szorosan kapcsolódik szerintem. Vannak visszahúzódóbb gyerekek és igen ők soha nem lesznek a társaság szószólói- vagy mégis? Sokszor benne hagyjuk a gyerekünket bizonyos szerepmintákban. Félénk volt, nehezen barátkozott kicsiként, de ez nem kell hogy később is így maradjon. A gyerekek nagyon nyitottak egymás iránt, s azzal hogy elmondom neki a barátkozás alapjait, segítem hogyan közeledjen másokhoz, nagyon sokat segítek neki. Vannak gyerekek akiknek kifejezetten rosszul esik ha pl. Pistike nem köszön vissza reggelente és még grimaszokat is vág. Persze, hogy nem barátkoznak szívesen a tüskés kis sünivel. Az én feladatom rávilágítani bizonyos viselkedési mintáinak a következményeire, de a lépéseket a változás útján már neki kell megtennie... Vagy onnan indul a probléma, hogy a szülő is nehezen nyit idegenek felé- akkor saját magamat is felül kell vizsgálnom....
• Nagyon sok feladatot el tudnak látni- meglepően sokat-, hiszen egész nap minket figyelnek-így azon felül, hogy megtanítom a társadalmi normákra, átadhatom neki, hogyan éljünk rendben-miért fontos hogy elpakolja a játékait, ruháit, megismerje a mosogatót, a hűtőt, a szennyesruha tartót, a mosógépet, a ruha hajtogatást, a zoknik párosítását és azt is, hogy bizonyos helyekre időpontra megyünk és ha nem érünk oda, annak következménye van.
•  Meg kell neki tanítanom és nekem is fel kell ismernem az ő játszmáit, a műhisztiket, a vetítések ok okozati összefüggéseit és azt, hogy az érzelmeknek helye van-egyszerűen könnyebb ha beszélünk róla. 
• Gyermekem nemkívánatos viselkedésére, dühkitöréseire, önkontrolljának elveszítésére nem lehet menstég az, hogy éhes, fáradt, álmos, rosszul aludt, vagy jön a foga. Ha Pistike kicsi testvérét fellöki a játszin, következményekkel járhat... Mint felnőtt segíthetek, hogy megtalálja a számára megfelelő eszközrendszert, amivel féken tudja tartani az indulatait, vagy végső esetben kiemelhetem egy olyan szituációból, amiről látom, hogy kicsúszik a kezünkből.
• A feladat fogalmának lényegét is magáévá kell tennie, azt, hogyan összpontosítnk. Azt, hogy bár lehet, hogy alapvető tulajdonságai között szerepel az elvarázsoltság, de az életben sajnos ez nem minden esetben lesz pozitív visszacsengésű- lesznek olyan kitöltendő feladatok, amire jó ha megtanulok odafigyelni, s később a buszmegállóban sem állhatok úgy suliba menet, hogy már a harmadik busz ment el de én még mindig csak a felhők suhanását nézem.....
• Attól hogy tegnap és tegnap előtt nem tudtam osztatlan figyelmemmel a gyerekemmel lenni, a ma lemondott "felnőtt"programok sem fogják lehetővé tenni, hiába maradok otthon.. nem tudtam töltődni így nem is tudok miből adni. Helye van a segítség kérésnek, a babyszitternek az anya-apa időnek. Ők is jobban fogják élvezni az együtt töltött időt két boldog felnőttel. 

Minden erkölcsi normát és számunkra fontos értéket már az elejétől vetünk el, mint a magokat, onnan már csak öntözgetjük és a vad hajtásokat nyessük, de a lámpás, s ezzel az irányítás a mi kezünkben kell hogy legyen, különben elveszünk a hatalmi harcokban, s a világban mindketten. Lehet saját terem, igényem a felnőtt életemre, élhetek teljes életet, nem kell mártírrá válnom a gyereknevelésben. Fontos hogy meglássam a saját határaimat és azt, hogy mikor rántom elő tudat alatt a sérült Lujzikát és vetítem ki a gyerekemre. Nem, nem kell kárpótolni, nem kell megmentenem és igen is átadhatom azokat az értékeket és értékrendet a gyerekemnek, ami fontos nekem. Ezzel nem egy erején felül levő feladatba kényszerítem bele, csupán megmutatom neki a normarendszert, amitől ő is biztosabban indul majd a világba. Peace